Mesterséges jövő(kép)?

A mesterséges intelligencia 2017-ben már nem csak a digitális forradalom vívmányait nap, mint nap munkájukban használókat érinti, már nem csak számukra ismerős fogalom. Az elmúlt évek során számos olyan fejlesztésről, áttörésről és riogatásról is olvashattunk, melyek így vagy úgy, de szoros kapcsolatban állnak a mesterséges intelligenciával. Egy előző cikkünkben már szó volt arról, hogyan befolyásolja életünket „a” gép, illetve arról is, hogy a mértékletesség elve mennyire érvényesül a technológiai újítások terén. Jelen cikkünkben a vizsgálódás alapját egy kicsit más adja, az oktatáshoz kapcsolódó lehetőségekre is próbál rámutatni.

Az emberi intelligencia kiterjesztése

A DeepCoder név nagy valószínűséggel sokaknak ismerős, hiszen a Microsoft és a Cambridge-i Egyetem kutatói által létrehozott rendszerről igen sok jelent meg mostanában, magyar nyelvű lapokban is. Az említett mesterséges intelligencia lényege az, hogy programszintézist alkalmaz, annak érdekében, hogy a betáplált információ alapján a lehető legjobban meg tudja közelíteni az elvárt kimeneti eredményt. Ezen túl nagy előnye a gyorsaság, az, hogy minden feladatból tanul s így egyre jobb lesz a programozásban. Egy olyan rendszerről beszélünk tehát, amely képes alapvető programozási feladatokat ellátni.

Nem, nem egy tudományos-fantasztikus film történetét foglaltam össze röviden, hanem a közeljövő lehetséges eredményeire próbáltam rávilágítani. Az, hogy ez a jövő mennyire közeli, az még a szakértők számára is kétséges, bár Marc Brockschmidt, a DeepCoder egyik megalkotója azt állítja, hogy hamarosan csak meg kell majd határoznunk, mire gondolunk, a mesterséges intelligencia pedig hihetetlenül rövid időn belül előáll az ehhez megfelelő kóddal.

Ahogy azt az alcím is mutatja, sokan nem favorizálják a mesterséges intelligencia kifejezést. Egy Réger Józseffel készített interjúban a Fujitsu technológiai igazgatója többek között arról is szót ejt, hogy itt tulajdonképpen gépi tanulásról van szó. Ezen túl ő inkább az intelligence amplification (intelligencia erősítés) kifejezést kedveli, illetve az augmented intelligence (kiterjesztett intelligencia) szóhasználat híve, ez utóbbinak azért, mert az angol rövidítése pontosan ugyan az, mint a mesterséges intelligenciának: AI, azaz artificial intelligence. Bár nem kapcsolódik nagyon szorosan a témához, azt is mindenképp érdemes megemlíteni, hogy míg 2010-ben Réger József a technológiai fejlődést és a digitalizációt – sokakkal ellentétben – úgy tekintette, mint a generációs szakadék csökkentésének egyik lehetséges eleme, ma már ő sem annyira optimista ezt illetően. Visszautalva a (közel)jövőre: azóta „csupán” hét év telt el, ezért számomra úgy tűnik, a digitális forradalom vívmányainak mind a társadalomra, mind pedig a munkaerőpiacra gyakorolt hatása talán mégsem olyan könnyen jósolható meg és számítható ki, mint azt sokan gondolnánk.

És ha már szóba került a munkaerő-piac, akkor az sem elhanyagolható, ki hogyan látja ennek tükrében a mesterséges intelligenciát (MI). A Google Brain projekt vezetői mindenestre pozitívan: szerintük ugyanis az MI- szakértők létszáma kevés, ezért ha őket valahogyan helyettesíteni vagy pótolni lehetne egy szoftverrel, az a gépi tanulás terjedését gyorsíthatná fel minden területen. Valahol azért elég ijesztőnek hangzik ez, kérdés azonban az, hogy csak a munkaerőpiac szempontjából tűnik annak, vagy más megfontolásokat is komolyan figyelembe kell venni. Stephen Hawking már pár évvel ezelőtt előállt azzal a jóslattal, hogy az MI akár az emberiség végét is jelentheti, ha majd a gépek képesek lesznek magukat újratervezni és így behozhatatlan előnyre szert tenni az emberiséggel kapcsolatban. Elon Musk sem fest túl pozitív képet a jövőt illetően, véleménye szerint könnyen lehet, hogy egy olyan mesterséges intelligencia fejlődhet ki, amely túlnő rajtunk, illetve azt is említi, hogy véleménye szerint a biológia és a digitális intelligencia idővel össze fog olvadni. Ez most már tényleg ijesztően hangzik.

A jövő iskolája

Ugorjunk vissza a jelenbe egy kicsit, mielőtt a jövő iskolájának képét vizionáljuk. Sokan, sokat álmodoztak már arról, milyen lehet egy ideális iskola a jövőben, mind pedagógusként, mind pedig diákként. Minden teremben laptopok vagy olyan kütyük, melyekkel a tanulás segítése és élvezetesebbé tétele megvalósulhat, színes-szagos tananyag illetve tananyag-feldolgozás, a tapasztalati tanulás előtérbe helyezése, és még sorolhatnánk. Hogyan kapcsolódik ehhez az MI? Jelen pillanatban első látásra: sehogyan.

Tovább gondolva a dolgot, megragadott Vivienne Ming elméleti neurológus egy cikke, amelyben a plug-in oktatás kifejezést használja. Több okból is szeretném ezt egy kicsit boncolgatni. Első körben azért, mert ha a szó szoros értelmében nézzük ezt, ami nekem legelőször eszembe jutott, akkor az az, hogy a diákot „bedugjuk” az iskolába, a tanterembe, beletöltjük a fejébe az elsajátítandó tananyagot, majd kihúzzuk a képzeletbeli kábelt és mindenki jól végezte dolgát. Másodsorban azért, mert ahogy Ming is mondja, nem mindig szükséges (vagy éppen alkalmas) a technológia használata az oktatásban. Végül, de nem utolsósorban azon is érdemes töprengeni egy kicsit, ha (egy kissé ironikusan) a biológiai intelligencia használatára utalhatok, amely jelenleg még szerencsére nem olvadt össze a digitális intelligenciával, hogy ha a technológiai újítások és a kegyetlenül gyorsan változó világ nem jelenik meg a tantermekben illetve az oktatásban, akkor mennyire lehet autentikus az, amit mi hagyományos módszerekkel próbálunk diákjainknak átadni.

Azon túl, hogy a mai középiskolás korosztályt a digitális bennszülöttek jelzővel illetik, lassan kezdem én magam is azt hinni, hogy ez egyre inkább csak egy jelző marad, és a mögöttes tartalom kezd eltűnni. Az teljesen (?) rendben van, hogy a mai diákok szinte képtelenek az okostelefonok vagy más kütyük nélkül élni, ha nem is a szó szoros értelmében, de vajon kimutatható-e valahogyan az, hogy ez mennyit tesz hozzá az értelmi vagy éppen erkölcsi fejlődésükhöz? Kicsit pontosabban megfogalmazva: ha már az iskolákban nem állnak rendelkezésre olyan, a digitális forradalom vívmányaival lépést tartani tudó eszközök, melyeket említettünk, akkor az iskolai környezeten kívül jelen pillanatban hol, mikor, és milyen mértékben járul hozzá tanulásukhoz, fejlődésükhöz vagy bármiféle előmenetelükhöz a digitális világ?

És most akkor jöhet is a mesterséges intelligencia a tantermekben. A jelen helyzethez képest nagy ugrásnak tűnik ez, de merjünk nagyot álmodni és próbáljuk elképzelni, hogyan is működne ez. Ming elképzelése szerint, bár az nagy kihívásokat rejt magában, egy olyan modellt kell elképzelni, ahol a technológia nem a szükséges rossz, hanem a tanulási-tanítás folyamat egy szerves része, és amely modellen belül a lényeg nem pusztán a tananyag megértése, hanem a diákok szellemi fejlődése.

Szép gondolatok ezek, azonban a kivitelezéssel akadnak problémák. Mint ahogy Ming is írja, ideális esetben az MI a diákok gondolkodásmódjára hatna. Ez eddig nagyon is jól hangzik, azonban a bökkenő a következő: a személyre szabottság hívószó mögött megint csak kategorizálás áll, egy rendszer egy rendszeren belül kezeli a diákokat. Ennek veszélye azonban talán reálisabbnak hangzik jelen pillanatban, mint Hawking vagy Musk jóslata: az adott rendszer mennyire képes kezelni az átlagos gyereket. És, ahogyan most ezeket a sorokat olvasva sok pedagógus felhördül, Ming is rámutat a probléma lényegére: átlagos gyerek nincs. Attól, mert számos országban a jelenlegi oktatási rendszer különféle felzárkóztató programokon, lemorzsolódást csökkentő intézkedéseken és tehetséggondozó órákon túl az átlagos gyerekre, diákra szabja a tanterveket és a tankönyveket, attól a probléma élő és létező, voltak, vannak és lesznek is különbségek a diákok között, mint ahogyan ez majd felnőttkorban is kifejezésre jut. És amíg ezt hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy egy modell vagy rendszer nem mindenkinek megfelelő, addig én inkább egy hús-vér tanárra bíznám ennek kezelését, mint egy algoritmusra vagy programra, bármilyen intelligens is az.

Ha már az iskoláról, illetve a jövő iskolájáról van szó, a felsőoktatással kapcsolatban is érdemesnek tartom egy trend megemlítését. Egyre több külföldi egyetem honlapján található az MOOC rövidítés, amely a Massive Open Online Course kifejezésből alkotott mozaikszó, melyet magyarra ingyenes online szabadegyetemnek lehetne fordítani a legjobban a nyest.hu szerint. Itt egy olyan nyitott távoktatási rendszerről van szó, amely szerint az élethosszig tartó tanulás szellemében bárki és bármikor részt vehet az online kurzusokon.

Persze, ahogyan azt a cikk szerzője is írja, ez is számos kérdést vet fel: hogyan és mennyi ideig lehet ezeket a kurzusokat finanszírozni, a későbbiek folyamán a munkaerőpiacon mennyire számít a „papír”, illetve lehet-e ezzel a szigorúan információ-központú oktatási formával példának okáért készségeket fejleszteni vagy a gyakorlatban is hasznosítható tudást adni?

Én ez utóbbi felvetésre reagálnék egy pillanat erejéig. Több, mint másfél évtizedes tanítási tapasztalatom alapján azt látom, hogy az iskolai keretek között megszerezhető tudás és a gyakorlatban is alkalmazható tudás között igen nagy különbség van, mesterséges intelligencia ide vagy oda. Vesszőparipám, a tapasztalati tanulás sajnos jelen pillanatban a formális, offline oktatás keretin belül sem jelenik meg olyan mértékben, mint ahogyan azt én és sokán mások is szeretnénk. Ezen túl attól, hogy a Nemzeti Alaptantervben a kompetenciafejlesztés is igen komoly mértékben előtérbe kerül, ennek gyakorlati megvalósulása sajnos nem minden esetben bizonyított, gondoljunk itt akár a PISA mérésekre, akár csak a tanárok mindennapi tapasztalataira. Attól tehát, hogy online vagy offline kurzusról van szó, ez a szempont ebből a szemszögből vizsgálva talán mégsem olyan fajsúlyos.

Annál inkább az a személyes kapcsolatok, illetve jelen esetben annak hiánya. Nem kell ahhoz Ming észrevételeit olvasnunk, hogy akár pedagógusként, akár csak józan ésszel rendelkező átlagpolgárként rájöjjünk, hogy itt azért a kortárs csoport hiánya, a mindennapi potenciális konfliktusok megoldása, a face-to-face kommunikáció mind a kortársakkal, mind a tanárokkal igen fontos, azaz az lenne. A félreértések elkerülése végett nem vagyok ellene az online kurzusoknak, de akarva-akaratlanul száz százalékosan egyet kell értenem Ming végkövetkeztetésével: az MOOC-ok hasznos és érdekes kiegészítői lehetnek a formális kereteken belül zajló felső felsőoktatásnak. Mint ahogyan a középiskolai oktatásban is hasznos lehet egy osztály vagy tanulócsoport zárt Facebook csoportja, a Quizlet alkalmazás használata vagy épp egy olyan számítógépes játék, amely mind állampolgári, mind idegen nyelvi kompetenciákat fejleszt.

Konklúzió

Nagy valószínűséggel a mindennapi életbe az elkövetkezendő egy-két évben az MI nem tud olyan formán betörni, ami jelentős változást hozna az emberek életében akár pozitív, akár negatív szemszögből. Visszagondolva azonban példának okáért az okostelefonok hihetetlen gyors és nagymértékű penetrációjára, vagy épp az internet elterjedésére a magyar háztartásokban, illene óvatos duhajként viselkednünk a jóslatokat illetően. A digitális technológia hihetetlen mértékű fejlődése ugyanis felveti azt a ma még megválaszolatlan kérdést, hogy a jövő, legyen az közeli vagy távoli, készen áll-e arra, hogy egy olyan forradalmi jellegű technológiát tudjon befogadni, amilyen az MI. Pontosabban arra, hogy ennek a befogadása és ésszerű használata pozitív vagy épp katasztrofális hatással lesz az emberek mindennapi életére. Bárhogy is legyen, ha a mértékletességet szem előtt tudjuk tartani, akkor elvileg már nyerő pozícióból indulunk. Azt pedig, hogy mit dob „a” gép, megjósolni soha nem fogjuk tudni, csak reméljük a legjobbakat.

Rácz Kriszta