Jókai Mór: Márciusi fiatalság

Ötven év múlt el azóta. Akik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már. Egy egész új emberöltő támadt nyomukban. Akik ama napfordító év cselekményeiben résztvettek, kevesen élnek már, s akik még életben vannak, azok is mindennap leszámolnak az élettel, mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még annak az álomnak fölébredése? Akinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen vele, amíg a nap süti az arcát.

Én is e régi emberek közül való vagyok. Hadd mondjam el, amit ez emlékezetes napról följegyeztem. Más Magyarország volt az, mint a mostani. A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket, megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket. A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata „egy” szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében. Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt. A „misera plebs contribuens”, a „glebae adstrictus” jogokkal nem bírt, csak kötelességekkel.

Ő viselte az adó terhét, sokféle címen, ő adta az újoncokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak tíz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harcolni. A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a füstpénzt; csinálta az országutat, bírája volt az „úriszék”, törvénye az „urbarium”. A bot volt a rangkülönbség jelképe a nemes és a jobbágy között.

Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország. S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot? Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva. Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva. Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.

Az országgyűlésen voltak kitűnő államférfiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a konzervatív felsőtábla visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kancellária, dikaszteriumok intézték az ország ügyeit, adminisztrátorok úrkodtak a vármegyéken, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.

A magyar nemzeti politikusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, amik a pozsonyi diétán elhangzottak. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a bástya ellenáll; de előre nem mozdul.

Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új programmal lépett fel: nevezték őket doktrinereknek, centralistáknak. Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal, Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel. 1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, amikor ezt mondá előttem: „…a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: felelős kormány, népképviseleti parlament.” Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi országgyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek, mely képviselőket válasszon.

Lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó és felső háza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjessze a parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda, hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő ékesszólás, lelkesítő írói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich: Magyarország újjászületésének hatalmas akadályozója? De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére írott szóval, nyomtatással, mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a cenzúra? Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak, katonának a káplárpálca, írónak, költőnek a cenzori veres plajbász. Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.

Felvirradt.

Március 15-ike volt 1848.

Tizedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, mellyel a korszellem óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel, hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára. Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi, korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot vető, szabad Magyarországnak. Nem jött e követelés megelőző intés nélkül. Amíg az 1846–47-iki országgyűlésen az ország legjobbjai fáradtak a reformok sisyphus-sziklájának felgördítésével a soha el nem érhető hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarcolta a „mene, tekel, ufarsin”-t.

A szomszéd Galiciában kiütött a forradalom. A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség szabadságharcot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának felszabadítását. S a kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, amiknek híreit, ha a hírlapokban elnyomta is a cenzúra, a magyar országgyűlés vezérszónoka által annál megrendítőbb alakban lettek felmutatva; vérrel írott izenet voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem köztulajdon; hogy az a régi privilégiumok zászlója alatt halálba vezet: életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve „népszabadság”. S a vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ád időhaladékot. Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség után rajtunk a sor; s a kíméletlen hatalom ellenében nincs más módja a nemzeti lét fenntartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az országot azoknak a népmillióknak, akik eddig csak verítékükkel, vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették. Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, akik rendes utakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi céljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyúiban a reformok szekere fennakadt.

Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra. Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei vadgyümölcs? Szamóca, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végül kiderült, hogy a vezérszónoknak, ki a filippikát tartotta, nagy kiterjedésű erdei után a jobbágyai ötvenezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéseért! Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, amely az egész eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!

Az országgyűlés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin: kimerítő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a honosság és az adminisztrátori rendszer fölött: ezek között három sürgetős reform, egy pedig még sürgetősebb gravamen. Nagy viták folytak, névszerinti szavazásokkal afölött, hogy a főpolgármester évi fizetése 600 forint legyen-e vagy 1500? Ekkor kiütött a francia forradalom. A párizsi fölkelő nép összetörte a trónt. Egy fiatal írótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a világtörténelmi barikádharcokban. S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a lombard-velencei mozgalom. A szárd vezető-körök a magyar nemzethez buzdító felhívást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivívására.

Közeledő vihar dörgése nyugtalanítá Közép-Európát.

A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó lépésre ösztönzé. Március 3-án Pest megye követe, Kossuth Lajos, felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek felé, melyben a törvényhozás a dinasztia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a tróntól a felelelős minisztérium kinevezését, a szellem szabadságát, a honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabadítását, országos kárpótlás mellett. Az alsó tábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.

A méltsás főrendek azonban igen egyszerűen segítettek magukon, hogy ez a felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig nem került tárgyalás alá a felirati javaslat. A március 7-iki alsóházi ülésben már türelmetlenkedtek a követek, hogy mit abszentálnak annyit a főrendek? Mit keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyűlés! – Komárom követe Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem táncolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még tovább ment s vád alá kívánta fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális indítványra egyszerre felemelte az alsóházban lehúnyt fejét a konzervatív reakció s a mérges vitának ismét Komárom követe szakította szét a gubancát azzal a szóval, hogy a farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen komoly ügyeket tárgyalni, halasszuk ezt a nagybőjtre. (Március 7-ike éppen húshagyó keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk a nagybőjtbe.

Egyszer aztán a táncoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt parkettet a Bécsben kitört utcai forradalom. A bécsi intelligens fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres összeütközés történt a nép és katonaság között az utcán; melynek az uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szíve vetett véget, elbocsátva a kormányról az abszolutizmus főnökét, Metternichet.

A bécsi ifjúság szabadságharca valóban megelőzte a pesti mozgalmat s diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható. Csupán azt a körülményt akarom felderíteni, hogy a pesti mozgalomnak mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja. A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint ily országraszóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni Budapesten. Ámde 1848-ban még nem volt se vasút, se villanytávíró. Aki nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A Pesti Hirlap ugyan március 17-iki számában azt írja, hogy március 14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a híre Pestre. Én azonban lehetetlennek tartom, hogy egy hírlapíró március 14-én ily világesemény hírét megkapja, azt a fiókjában elzárja s csak három nap mulva közölje.

A március 13-án támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a következő március 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harcok között, melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság küzdött első sorban a bécsi népsereg élén, jutott az március 15-ikén döntő diadalra, amidőn a nép akaratáról felvilágosult uralkodó az alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az aula felfegyverzését aláírta s az újjongó Bécs utcáin, testvérével és annak fia, Ferenc Józseffel egy kocsin végig vonult. Ugyanezen a napon érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyűlés küldöttsége, István főherceg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és követtársaival, a bécsi nép ovációi mellett, a király által kegyelmesen fogadott feliratával az országgyűlésnek.

Ez is március 15-ikén történt – Bécsben. De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett. Egy tenger választott el még akkor bennünket.

A budapesti március 15-ikének indító oka nem a bécsi forradalom volt; hanem, amit nyomtatott adatok igazolnak, a Pesti Körnek az a határozata, hogy a „magyar nemzet tizenkét pontban formulázott kívánatait” ne intézzük egyenesen az országgyűléshez: hanem elébb köröztessük azokat az országban vidékszerte. Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása. Ez ellen indítottuk meg mi, márciusi fiatalok, a népre való hivatkozást.

Március 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon, melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk. Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozóhelyen: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzai, Vajda János, Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pilvax-kávéházban vártak reánk, az úgynevezett „közvélemény asztalánál”.

Korán reggel volt: borús, esős idő. Petőfi az elmúlt éjjel megírta költeményét: „Talpra magyar, hí a haza!” Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak: „mit kíván a magyar nemzet?” a nép által megérthető magyarázattal alakítottam át. A tizenkét pont összeállítása Irinyi József műve volt, ki azt a Pesti Kör elé terjeszté. A kérdés csak az volt március 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e tizenkét pontos petícióval. Apelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk. Vasvári Pál kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen hadonászott, hogy a pálcatőr kirepült a botjából s az én falam szögletében állt meg a hegyével. „Jó ómen!” Előre a vassal! S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki március 15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja. E nap dicsőítésében szabad nekem is részt vennem, akinek a fejére ennek a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyűlésen, a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi. Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhírnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet színvonalán álló lángész, aki egy lusztrum alatt egy üstököspályát futott meg az égen s művei összességében magának halhatatlanságot, nemzetének elismerést vívott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja a hirdetett népszabadságnak, kinek alakját ércbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor. Március 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyüjté maga körül egy csillagkoszorúba. Mi többiek, kik az ő felhívó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő hű harcosai voltunk. Ennek a becsületes hazafi-falanxnak a tagjairól kívánok én e mai napon megemlékezni, aki őket március 15-ikén a küzdelem színhelyén láttam. Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam elő azoknak neveit, akik a márciusi napok ifjai közül még élnek. Még most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az irodalomnak. 

(…)

És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, amíg majd én is nem kopogtatok az ajtón: akkor zúgjátok, hogy „szabad!”

[1898]